A múltkori javítós találkozón kidolgozott közösségi szupervíziós módszert ismét kipróbáltam, ezúttal orvosok között. Mindössze egy órám volt arra, hogy 

a) találjunk a jelenlévők számára egy közös szakmai problémát

b) azt kidolgozzuk, megértsük részleteiben

c) majd a probléma - a közösség számára megfelelő - megoldási lehetőségeit megtaláljuk.

Rövid bemelegítés után arra kértem a résztvevőket, hogy miközben sétálgatnak, gondoljanak egy, a) a klinikumban előforduló b) visszatérő c) kommunikációs problémájukra. Akinek megvolt a probléma, az megállással jelezte. Összegyűjtöttük egy-egy hangzatos címben a témákat - a résztvevők bőszen bólogattak minden egyes címre, magam nem is nagyon értettem azok jelentését. Arra kértem a jelenlevőket, hogy a hasonló problémát említők alkossanak egy-egy csoportot, majd találjanak ki egy olyan fiktív esetet, ami mindenkié, de senkié.

Az egy órába egyetlen probléma megjelenítése fért, a korábbi posztban ismertetett módon. A munkának több éredekessége volt:

1. olyan mély (és általános) konfliktus jelent meg a színen, hogy a konfliktuspartnert jelölő szék mögé pozitív érzések, gondolatok határozott kérésemre kezdtek csak el gyűlni (akkor azonban végül záporozni kezdtek)

2. a konfliktus négyszereplős volt, része volt benne szakorvosnak és rezidensnek egyaránt. A keretek viszont csak arra adtak lehetőséget, hogy az egyik szereplő erőforrásainak összegyűjtéséért dolgozzunk. Egy ponton feltettem a kérdést, hogy a rezidensért vagy a szakorvosért folyik aktuálisan a munka.

3. a munkát nagyban könnyítette, hogy olyan szakma képviselőivel dolgoztam, akinek mindennapos munkatevékenységének része a mozgás és a tapintás. A drámához szükséges flexibilitás e téren alapvetően biztosítva volt, tehát könnyen álltak játékba (azok is, akikben nagyobb volt az ellenállás).

(az esemény 2017.05.31-én, a Korányi Kórházban volt, vezette: B.Á. és K.K.)