Portugáliában a svéd Kerstin vezetésével játszottunk egy játékot, amelyik az identitásról szólt. Miután mindenki egy-egy identitását előtérbe tolva komunikálhatott a többiekkel, Kerstin megfordította a kérdést, és azt mondta, hogy most vegyünk olyan helyzetet, amikor az identitásunk megkérdőjeleződik, amikor épp az "oda nem tartozásunk" mutatkozik meg.

Rendkívül fájdalmas kép bontakozott ki: a polgár és az állam közötti párbeszédben, ahol is az állam megszabta, hogy mely identitáselemek érdeklik őt a (leendő) állampolgárból, és melyek nem (vagy akár melyek zavaróak számára). Hit, múlt, család nem érdekes, professzió igen. A polgár valódi, egzisztenciális döntés előtt állott.

Ugyanez a játék egyetemisták körében a füvező csoporthoz való tartozás problémájáról bontakozott ki. Ott a dillemmában lévő személy számára kisebb volt a tét: nem élet-halál kérdés felől döntött. A csoporthoztartozás azonban identitáselemeinek feladására kényszerítette volna, az ő normái ("mit mondanak majd a faluban?") ellentmondásban voltak a füvező csoport normáival.

Egy harmadik esetben egy nősoviniszta konfliktus jelent meg, ahol egy nő a férfiak férfiidentitását utasította el. Itt a kitaszítottak bizonyos értelemben könnyebb, egyértelműbb helyzetbe kerültek, hiszen olyan lényegi identitásukat nem fogadták el, amely nem képezhette számukra alku tárgyát. Ennek megfelelően a férfiak változatosan voltak elutasítóak: félelemmel, haraggal, más nőket keresve vagy egyszerűen nem foglalkozva a problémával.