Az egyik legnagyobb kihívás a szociodrámában, hogy társadalmi kérdésekkel, ne pedig személyesekkel foglalkozzunk. Miközben szükséges a résztvevők személyes érintettségét megtalálni, hiszen attól lesz súlya az éppen terítékre kerülő problémának.

Portugáliában Margarida ezt több módon oldotta meg: egyrészt úgy, hogy az intézményi struktúrákra, nem a konkrét résztvevőkre fókuszálva ismételte meg a szociometrikus témaválasztás előtt az elhangozó történeteket. Ez komoly kihívás, észnél kell lenni.

Elkezdtem edzeni magam: időről időre felidézek egy (akár pszichodrámán elhangzott) sztorit, és azt rögtön átfordítom társadalmi kérdéssé: Anyám csak állt mellettem a kórházban, ahol a friss és hirtelen műtétem után épp üvöltöztek velem, hogy miért nem tudom a műtőorvosom nevét. Nem védett meg most sem, mint ahogy gyerek koromban sem. Csak állt bénultan, én meg végtelenül magányos voltam.  Mondja a résztvevő. Ezt a problémát szociodrámába illően fogalmazom át: Áll a hirtelen betegstátuszba kerülő ember, mellette a család. A kórházban a nővérkének adminisztrálnia kell, a műtőorvos nevét kiabálva tudakolja. Senki nem száll vele vitába, de választ sem kap.  A másik Margarida által használt fontos, kevesebb gyakorlással elsajátítható technika a szociális atom technikája: a vezető itt egy társadalmi pozíció szociális atomját rakja ki a színre. Az instrukció valahogy (a fenti példánál maradva) így hangzik:Te itt most egy beteg vagy, a kórházi betegeket reprezentálod. Nézzük, milyen pozíciók vannak még a betegek körött? A család, a nővérek, az orvosok, az intézetigazgató, a minisztérium...

A módszerek tesztelését folytatjuk: csütörtökön két csoporttal ismételjük meg Margarida játékát az egyetemn, és jövő pénteken a projektworkshopunkon.