Ha a vezető arra kéri a szociodráma szereplőit, hogy a konfliktust indulataik segítségül hívásával oldják meg, saját maguk számára megnyugtatóan, akkor az aktuális játékos számára valóban megoldódhat egy, társadalmi szempontból is releváns probléma úgy, hogy azt utána a realitásban is megfelelő kiutat jelentsen.

Viszont a résztvevő közösség egésze számára kétséges, hogy ez az eljárás milyen eredménnyel jár. Hiszen az aktuális játékos a belső erőforrásait mozgósítja a megoldáshoz. Ez nem feltétlen kevés, hiszen, mint a pszichodrámában, a csoporttagok nézőként részesei egyfajta - katarzissal járó - megoldásnak, amellyel azonosulhatnak, tehát lehetséges, hogy számukra is változást hoz az élmény. Viszont, ha kidolgozott, közösségileg értelmezhető nyugvópontot találunk egy adott konfliktusnak a szociodrámában, akkor olyan megosztható erőforrást biztosítunka résztvevők számára, ami éppen közölhetősége miatt tágabb hatókörű. 

Szociodrámát tartottunk egy, a társadalmi nyilvánosságba nemrég kiállt civil szervezet számára. A szervezet csupa lelkes fiatalból állt. Noha a baráti társaságból szerveződő csoport nagyon tudatosan járta az intézményesülés lépéseit, a szervezeten belül jól körülhatárolt szerepeket, feladatköröket határozott meg, a konfliktus mégis a személyes tudásból adódott.

Személyes konfliktus jelent meg ott, ahol az intézményi feladatok ellátásának milyenségével dolgoztunk. A csoporttagoknak meg kellett értenie, hogy a személyre vonatkozó kritikának ebben az új minőségű kapcsolatban nincsen helye. 

Éppen ezért elkülönítettük  szervezeten betöltött pocíciókat és a személyt - székek segítségével, majd arra kértük a konfliktusban lévő feleket, hogy a pozíciókra vonatkozó kritikákat fogalmazzák meg, és az érintett, pedig az adott pozíciót jelző székből hallgassa meg a problémákta, és onnan reagáljon. A székek tehát segítettek plasztikusan elkülöníteni a szervezetben betöltött szerepeket és a személyiséget.