Pszichodráma csoportban mindig azt mondjuk, a csoport bölcsessége az irányadó.Ha valakinek nagyon égető a problémája, azt mindig tudja (értsd: leveszi, érzi) a csoport, és az illetőt választja. Ha nincs ilyen értelemben kiugróan sürgős téma, akkor az egyéni ráhangolódások a döntőek: kinek a témája hasonlít legjobban az enyémhez (mert mondjuk nekem nincs kedvem a bőröm a vásárra vinni)? 

Szociodrámában is előfordulhat olyan játék, amit egyéni történetek választása után csoportosan formálunk meg. Az első ilyen játékot kipróbáló műhelymunkaután könnyedén fogalmaztuk meg: "hiába tudatosítjuk, hogy társadalmi kérdések vannak fókuszban, nyilván a legszemélyesebb sztorit választja a csoport".

Aztán a második alkalommal differenciálódott a kép. Akkor is egyéni történetből indult a szociodráma, de a választások sokkal megosztottabbak voltak, mint az első alkalommal. Ilyen indokokat hallottunk:

• plasztikus megfogalmazás (szag felemlegetése, érzékletes metafora használata a sztoriban)
• egyéni, belső harcot, vívódást tartalmazó történet (kétfelé akar megfelelni a mesélő)
• ismerős történet

Gyűjtjük tovább az indokokat.

2. Műhely, 2017. március 17. 15 - 18.00-ig. (vezette: H.K.K. és F.B.)

A P.E.R.F.O.R.M.E.R.S. projekt első műhelytalálkozóján megismételtük a Portugáliában tanult játékot, ahol egy társadalmi pozíció szociális atomját raktuk ki: egyéb pozíciókat, intézményrészeket, társadalmi csoportokat.

A játékot szigorúan a videón dokumentált elvek szerint vezettük, két lényeges különbség azonban adódott:

• Portugáliában a játék egy workshopsorozat része volt, az aktuális workshop a bizalom kérdésével foglalkozó napon volt, plenáris bemelegítőjáték után.
• Másrészről, noha a workshopon egyszer sem hangzott el, hogy a társadalomben jelentkező bizalom a tét, a workshopválasztáskor korábban már mindenki tudta, hogy társadalmi pozíciókról lesz játék.  

A műhelyünkben rendelkezésre álló másfél órás keret tehát valójában szűkebb volt, mint az eredeti. Ez néhány ponton kifejezetten rontotta a "kísérleti körülményeket". Így a résztvevők absztraktnak és égből pottyantnak érezték a flipchartra kerülő címet: Bizalom a társadalomban. A rámelegítés hiánya is csökkentette valamelyest a hőfokot. (Noha a vezető eredetileg tervezett bizalomjátékot bemelegítőnek, végül a helyzetben úgy döntött, hogy egy az egyben igyekszik másolni az eredeti workshopot, így elhagyta a bemelegítést.) Mindezekkel együtt, úgy éreztük, hogy nem csupán emiatt, hanem egyéb módszertani okokból érezték a résztvevők "hidegnek", kevésbé revelatívnak, az érzelmi bevondóást csak nehezen lehetővé tevőnek a játékot:

• Az eredeti játékban egyetlen ember történetéből indulunk ki, amelynek a szereplőit aztán társadalmi csoportok, pozíciók történetére fordítjuk.
• Akinek a történetét megjelenítjük, rendezőként elrendezi a történethez kapcsolódó társadalmi szerepeket, tehát ő állítja be a távolságokat, ő határozza meg a színpadképet.
• Ráadásul a csoporttagokat is ő választja be: te legyél az orvos, te a kórház stb.
• Ő az, aki minden pozícióba bekerül, és megfogalmazza az adott látószögből üzenetet.
• Végül pedig, mivel maga a műfaj meglehetősen statikus, hiszen csak egy viszonyrendszer van felállítva, nem indul be a dramatikus értelemben vett játék.

A megbeszélésen arra jutottunk, hogy mivel valószínű maga a műfaj hideg (vö. utolsó pont), így egyrészt érdemes arra használni ezt a játékot, amire jó: egy helyzetet értelmező, leíró állapotfelmérésre. Másfelől azonban az érzelmi hőfok csökkenését (vagy létre nem jöttét eredményező) fenti pontok közül az első három jól és könnyedén változtatható. Azaz:

• Lehetséges közösen kialakított történettel játszani (a témát mondjuk ugyanígy, egyéni történetek alapján választva, hogy a személyes választás és érintettség meglegyen). Ebben az esetben miután mindenki elmondja a saját történetét a bizalomról, és a csoport választ egy sztorit, arra kérhetjük a csoportot, hogy határozzák ők meg azt a közös történetet, amiben egy kicsit mindannyiuk tapasztalata benne van. A cél kettős: a színre kerülő eset nem egyetlen ember konkrét története, a csoporttagok méginkább bevonódnak.
• A szerepre jelentkezni kellene, így mindneki saját maga dönt a szerepéről.
• A távolság és a főszereplőhöz kapcsolódó elhelyezkedésről is az adott csoporttag dönt, tehát az összkép közösségi munka eredménye.
• Az egyes pozíciókból az üzeneteket a csoporttagok határozzák meg, több pozíciócserével.

Kérdés, hogy ez a játék miben különbözik egy szociodrámán alkalmazott szobortól, amelyet egy társadalmi probléma megmutatására használunk. Lehetséges, hogy csak a tudatosításban: amíg a szoborban nem tudatosítjuk folyamatosan, hogy milyen típusú pozíciókat várunk a színre, addig ebben a verzióban előhuzalozzuk a színre kerülő elemeket (a spontenaitást erősen korlátozva). Lényegében talán e műfajnak éppen ez a fő korlátja, amely a megfelelő hőfok elérését gátolja.

Mégis, eredmény szempontjából azt láttuk, hogy változatos, lényegi felismeréseket hozott a játék, ha katarzist nem is. Éppen ezért, összességében úgy gondolom, hogy ha úgy tekintünk a játékra, hogy kevés idő alatt fontos viszonyok térképezhetők fel és tudatosíthatók a segítségével, a túlzott érzelmi bevonódás kockázata nélkül (vagy legalábbis a kockázat komoly csökkentésével), akkor azt hiszem, a megfelelő környezetben (szervezetek feltérképezése pl.) érdemes használni. 

A workshop 2017. március 3-án 15.00 és 18.00 között az Aurórában volt. (vezette: B.Á.)

Az egyik legnagyobb kihívás a szociodrámában, hogy társadalmi kérdésekkel, ne pedig személyesekkel foglalkozzunk. Miközben szükséges a résztvevők személyes érintettségét megtalálni, hiszen attól lesz súlya az éppen terítékre kerülő problémának.

Portugáliában Margarida ezt több módon oldotta meg: egyrészt úgy, hogy az intézményi struktúrákra, nem a konkrét résztvevőkre fókuszálva ismételte meg a szociometrikus témaválasztás előtt az elhangozó történeteket. Ez komoly kihívás, észnél kell lenni.

Elkezdtem edzeni magam: időről időre felidézek egy (akár pszichodrámán elhangzott) sztorit, és azt rögtön átfordítom társadalmi kérdéssé: Anyám csak állt mellettem a kórházban, ahol a friss és hirtelen műtétem után épp üvöltöztek velem, hogy miért nem tudom a műtőorvosom nevét. Nem védett meg most sem, mint ahogy gyerek koromban sem. Csak állt bénultan, én meg végtelenül magányos voltam.  Mondja a résztvevő. Ezt a problémát szociodrámába illően fogalmazom át: Áll a hirtelen betegstátuszba kerülő ember, mellette a család. A kórházban a nővérkének adminisztrálnia kell, a műtőorvos nevét kiabálva tudakolja. Senki nem száll vele vitába, de választ sem kap.  A másik Margarida által használt fontos, kevesebb gyakorlással elsajátítható technika a szociális atom technikája: a vezető itt egy társadalmi pozíció szociális atomját rakja ki a színre. Az instrukció valahogy (a fenti példánál maradva) így hangzik:Te itt most egy beteg vagy, a kórházi betegeket reprezentálod. Nézzük, milyen pozíciók vannak még a betegek körött? A család, a nővérek, az orvosok, az intézetigazgató, a minisztérium...

A módszerek tesztelését folytatjuk: csütörtökön két csoporttal ismételjük meg Margarida játékát az egyetemn, és jövő pénteken a projektworkshopunkon.

Az "identitás" az a szociológiai fogalom, amely leginkább rámutat arra a mezsgyére, ahol rossz vezetés esetén a szociodramatista hibázhat: a jól megtervezett, de rosszul kézben tartott szociodráma ugyanis éppen az identitásokkal dolgozva csusszanhat át könnyedén a pszichodráma terepére. Márpedig ott - nyilván a szerződés szerint - keresnivalója nincsen.

Az identitás ugyanis nagyon is közel áll a társadalmi szerephez, amivel a szociodráma foglalkozik.Viszont éppen értékorientáltsága, személyessége, (személyes és társadalmi) történeti beágyazottsága, cselekvésre motiváló ereje miatt olyan problémákat feszeget, amelyek a csoporttagok számára könnyen egyéni, személyes történetük megélése felé tolhatja el a dráma eseményeit. 

Az ebben rejlő erő megsegítheti a társadalmi jelenés, jelentőség felismerését, közösségi megdolgozásának vágyát, tehát igenis jó, ha a szociodráma identitásokkal dolgozik. Ugyanakkor a konkrét egyéni élettörténetek újraértelmezése, megdolgozása a pszichodráma feladata, szociodrámán a csoporttagok védelme érdekében helye nincs. 

Portugáliában a svéd Kerstin vezetésével játszottunk egy játékot, amelyik az identitásról szólt. Miután mindenki egy-egy identitását előtérbe tolva komunikálhatott a többiekkel, Kerstin megfordította a kérdést, és azt mondta, hogy most vegyünk olyan helyzetet, amikor az identitásunk megkérdőjeleződik, amikor épp az "oda nem tartozásunk" mutatkozik meg.

Rendkívül fájdalmas kép bontakozott ki: a polgár és az állam közötti párbeszédben, ahol is az állam megszabta, hogy mely identitáselemek érdeklik őt a (leendő) állampolgárból, és melyek nem (vagy akár melyek zavaróak számára). Hit, múlt, család nem érdekes, professzió igen. A polgár valódi, egzisztenciális döntés előtt állott.

Ugyanez a játék egyetemisták körében a füvező csoporthoz való tartozás problémájáról bontakozott ki. Ott a dillemmában lévő személy számára kisebb volt a tét: nem élet-halál kérdés felől döntött. A csoporthoztartozás azonban identitáselemeinek feladására kényszerítette volna, az ő normái ("mit mondanak majd a faluban?") ellentmondásban voltak a füvező csoport normáival.

Egy harmadik esetben egy nősoviniszta konfliktus jelent meg, ahol egy nő a férfiak férfiidentitását utasította el. Itt a kitaszítottak bizonyos értelemben könnyebb, egyértelműbb helyzetbe kerültek, hiszen olyan lényegi identitásukat nem fogadták el, amely nem képezhette számukra alku tárgyát. Ennek megfelelően a férfiak változatosan voltak elutasítóak: félelemmel, haraggal, más nőket keresve vagy egyszerűen nem foglalkozva a problémával.